Matus megtisztelt bennünket néhány útleírással. Hibák előfordulhatnak a szövegben, de kérlek, ne arra fókuszáljatok. A szerző várja a véleményeket.

Elérkezett ez a nap is, amikor betehettem lábaimat Ázsia földrészére, igaz nem sokáig meg nem is messze, de betettem :)
Az igazat megvallva az egész utazásra rátette a bélyegét a szobatársam, aki már második alkalommal viszek magammal, ilyen kis kiruccanásra, de már második alkalommal bánom meg. Álladóan nyavalygott, hogy ó fáradt nem megy már sehova, álmos és otthon marad stb. Annyira idegesítő volt már a végére, hogy legszívesebben elhagytam volna valamelyik utcán. De a legidegesítőbb tulajdonsága az volt, hogy soha nem bízott semmibe, állandóan meg kellett kérdeznie mindenkit, hogy jó fele megyünk-e, nem bízott bennem, ezzel tudott a legjobban felhúzni.
Az utazás már péntek hajnalban elkezdődött, mert Siófokra le kellett ugranom a fényképezőgépemért, ugyebár anélkül nem lett volna teljes az élmény. Este 18 óra 18 percre értem Pozsonyba, innen indult a repülőgép este 11-kor.A repcsin aludva szinte pikk - pakk eltelt az út Ázsia nyugati határáig.
Hajnali négyre busszal sikerült bejutni Taksimig, ami Isztanbul egyik legnagyobb csomópontja,  a reptértől mintegy 30 km-re... Innen is gyönyörű a napfelkelte. Fél hatra értünk a szálláshoz, ekkor jött  János barátom - szobatársam – első hisztije: fázott, elindultunk. Mivel még csak hét óra körül járt az idő,  elindultunk az óvárosba csavarogni egyet, a szállást csak déltől lehetetett elfoglalni. A nagy bóklászás közepette elkeveredtünk a NAGY BAZÁRHOZ.

Egy óra múlva János barátom itt is megunta magát, ezért visszaindultunk a szállás felé, útközben benyomtunk fejenként két „Tuvuk Dönert”, vagyis helyi gyrost. Bár sem a görögre sem az otthonira nem hasonlított, de finom volt. Nagy nehezen, de eljött a dél. Életem leghosszabb hat órája volt. A többiek leültek a szállodában, mozdulni sem akartak. Én meg olyan vagyok, hogy ha már egyszer külföldön vagyok akkor rohadjon le a lábam de megyek, ameddig visz. Így elindultam vissza a bazárba, jobban szét nézni, vásárolgatni, alkudni.
A szállást elfoglaltuk, majd punnyadásba veszett a délután.
A kirándulás másnapján reggel kilenckor sikerült felkölteni a többieket és reggeli után nekivágtunk a közelben levő Topkapi Palotának, ami a mindenkori szultán lakhelye volt. A 300 méteres sort nem akartuk végig várni, inkább átmentünk a Hagia Sophia-ba, ami régen mecset volt, de most már múzeum.

Ez a mecset büszkélkedhet a világ egyik legnagyobb kupolájával, a belmagassága 63 méter az átmérője, pedig 43 méter. A környező nevezetességek megtekintése után még császkáltunk a városban, majd rácuppantunk egy vízipipára is. Az esti fotó túra során éjszakai pompájában  megörökítettük a Kék Mecsetet és a körülötte lévő épületeket. Ezután lesétáltunk a tengerpartra, hogy készülhessen pár csodálatos fotó az éjszakai Boszporusz hídról. Fényképezés után elindultunk a szálláshelyre csicsikálni, hogy túléljük a másnapot, hisz a repülő hajnalban indult.
Innentől picit hiányos a beszámolóm, mert a záró akkordokat fél év távlatából írtam meg. Arra emlékszem hogy a szlovák testvéreknél lefeküdtem a pályaudvar várótermében, mivel jó rég nem aludtam. Arra ébredtem, hogy egy szlovák rendőr rugdos magyarosan. Többre nem is emlékszem, máskor majd nem várok fél évet a leírással…