Isztambul és a Sabiha Gökcen Airport ismerhető meg az alábbi írásból, mely Kirgizke 2008-as és 2009-es élményeire alapul. Decembertől a WizzAir jóvoltából repülhetünk Isztambulba.
2008 BTS-SAW
Skyeurope-pal utaztunk Pozsonyból, az indulás késett vagy 2 órát, így kb. éjjel fél egykor sikerült elindulni. Egy „enyhén” ittas, szlovák népi együttes színesítette a várakozás unalmas óráit: egyeseknek még a „nótáját is elhúzták”. A repülőúton majdnem végig bekötve kellett ülni, mert vihar környékén repültünk: óriási villámok cikáztak körülöttünk. Én persze teljesen kész voltam. :-)
A késésnek annyi haszna volt, hogy legalább a SAW-on nem kellett sokat kamillázni. A repteret Sabiha Gökcenről, az első török női pilótáról nevezték el.
Kiszállás után busszal szállítottak a reptér épületéhez, ahol belépve rögtön meg lehetett venni a vízumot. (2008-ban ez 20 EUR v.30 USD, 2009-ben 15 EUR v. 20 USD).
Mire összeszedtük a cuccainkat, WC-t kerestünk, pénzt váltottunk (meglehetősen rosszul, ezért inkább érdemes itthon venni egy kis lírát) már csak 1 óra volt a következő (05:00) E10 busz indulásáig.
Korábban nem nagyon érdemes beindulni a városba ezzel a megoldással, mert a kompok úgyis csak reggel 7-től közlekednek a két városrész között. A jegy kettőnknek 3 YTL-be került Kadiköybe (Isztambul -ázsiai oldal). Iszonyú sokan voltak a buszon, de szerencsére volt ülőhelyünk. A buszút kb. 1 órás volt, pedig téptünk, mint a huzat. 6-ra értünk a kadiköyi kompállomáshoz. Itt ittunk egy teát, együtt relaxáltunk a helyi homelessekkel ill. megfáradt bulizókkal.
7:10-kor indult az első komp Eminönübe (Isztambul – európai oldal). Kisebb szerencsétlenkedés után sikerült megvenni az első jetonjainkat (ez a török "BKV-jegy", a kompokra és a szárazföldi tömegközlekedési eszközökre azonban más-másfajta jetont használnak!), de a mólóőrök segítettek. A kompozás tuti volt, nagyon szép a túlpart a felkelő nap fényében: a Kék Mecset, Aya Sofya, Topkapi Palota sziluettjei lassacskán bontakoznak ki a párás félhomályból. Eminönüből villamossal lehet megközelíteni a központot és a főbb látványosságokat (Sultanahmet tér).
SAW-BTS
18:10-es komppal átkompoztunk Kadiköybe, a 19:00-e E10 busszal kivergődtünk a repülőtérre.
A busz iszonyat lassan ért ki, vagy másfél órán keresztül kavarogtunk Isztambul külvárosaiban. A légkondi ráadásul már teljesen lefagyasztott, alig vártam, hogy kiszállhassak. A repülőgép indulásáig még jócskán volt időnk.
A repülőnk csak hajnalok-hajnalán indult, addig olvasgattunk a reptéri váróban. Pihenni nem igazán lehetett: kevés ülőhely jut sok várakozó utasra, az ember körül állandó a zsibongás. Becsekkoláskor a visszautazó törökök rengeteget problémáztak, volt asztalcsapkodás, ordibálás is. Egyesek 20 kg helyett 35-öt akartak feladni. Rengeteg a biztonsági ellenőrzés: ezzel legalább "elszórakoztatják" az embert. A Sky reptéri személyzete volt olyan ügyes és figyelmes, hogy a hazafelé-úton nem egymás mellé adták ki a jegyünket (holott megvásároltam tőlük ezt a szolgáltatást!). Az egyik az első, a másik a negyedik sorban volt. Szóltunk a stewardessnek, de végül nem kellett intézkednie, mert nem jött a mi - ideiglenesen elfoglalt-, egymás melletti helyeinkre más utas. Ha valami népes török családdal kellett volna a problémát lerendezni, megizzadtunk volna.....
Az út tulajdonképpen eseménytelen volt, egyszer kerültünk egy kisebb légörvénybe, ekkor bekapcsoltatták az öveket, de szerencsére csupán ennyi történt.
Pozsonyban a csomagokra kellett több mint fél órát várni: egy utánunk érkező chartert pakoltak ki előbb.
2009 BTS-SAW
Skyeurope-pal repültünk Pozsonyból, miként tavaly is. Sajna a menetrend ugyanolyan pocsék volt, éjjel 11-kor indult a gép. Illetve csak indult volna, mert valamilyen technikai probléma miatt késett 20-30 percet. Ezután betereltek a beszállófolyosóra (beszállókártyák kiosztva), majd mégis kiengednek, mondván még késünk 50 percet. Végül valamennyivel fél egy előtt sikerült elstartolni.
Mivel ekkor éltük a H1N1 vírus fénykorát, még a gépen ki kellett tölteni egy nyomtatványt, amiben kinyilvánítjuk magunkról, hogy nem vagyunk malacinfluenzásak és egyéb nyavalyatörésünk sincs.
Kb. 1/4 4 körül landoltunk a Sabiha Gökcenen. A repülőből viszont nem engedtek ki - pedig már nagyon mentünk volna -, hanem inkább jól beparáztattak, mert közölték, hogy valaki beteg a gépen. Frankó! Éreztem, hogy a bacik felém nyomulnak....!
Több infó ezután nem volt, maszkos emberkék rohangáltak fel-le a gépre, majd egyszer csak kiengedtek. A reptéren hőkamera előtt kellett elvonulni, de mi van, ha csak épp most fertőződtünk?! Mégis mindenki mehetett, amerre látott.
A vízum idén is 20 EUR volt (nem tudom miért ennyi, hiszen valakik korábban a már 15-ért kaptak...), na mindegy, szerencsére több belépésre érvényes, így jó lett még Szíriából jövet is.
A kis hercehurca után leültünk a nemzetközi indulások oldalán, és vártuk az immár szokásos 5 órai E10 buszt. Indult is pontosan. 2,8 TL/fő a viteldíj Kadiköybe.
Tavaly 1 óra alatt értünk be, idén fél óra alatt száguldottunk be a városba. Ezért annyira nem lelkesedtünk, mert még másfél órát kellett várni a legelső eminönüi kompra.
Kadiköyben ittunk egy teát a "szokásos" helyünkön, L. evett egy toastot, közben nekem meg már baromira kellett menni egy két betűs kitérőre, de nem volt WC a kompállomáson. A környéken meg nem nagyon mertem elcsászkálni, mert 6-7 fős óriás „farkasölőkből” álló kutyafalkák járőröztek a kikötőben.
Így legelébb a kompon lehetett pipilni: arabos WC, de meglepően tiszta.
Átérve Sirkecibe a hátikat a vasútállomás csomagmegőrző automatájában hagytuk. Ez is újítás, nemrég vezették be, de nekünk most nagy segítség volt. Használatán addig-addig tanakodtunk, míg odajött egy bácsi, és segített a pénzt megetetni a szerkezettel, a csomagokat pedig begyömöszölni a bendőjébe.
4 óra 5 TL-be került, papírpénzt is elfogad, de csak a régi fajtát (YTL) eszi. Cserébe kis vonalkódos kártyát ad, később ezzel kell kinyitni az ajtót.
Miután megszabadultunk a hátiktól, elsétáltunk a boltba reggelit venni (abban az utcában ahol a villamos fut, van egy DIA és egy BIM is, bár utóbbit utolsó ottjártunkkor tatarozták v. felszámolták), majd a Sultanahmet térre indultunk.
SAW-BTS
Kadiköyben a buszpályaudvar a tavalyihoz képest mintha a kétszeresére nőtt volna, sehogy se találtuk, hogy honnan indul a reptéri E10-es busz. Végül egy sofőrt kérdeztünk meg, aki csak intett, hogy kövessük, s egészen a megállóig vezetett minket. Leültünk szépen, s vártunk a sorunkra. Csak vártunk, csak vártunk, és csak vártunk…de busz az nem jött. Végül kb egy órás várakozás után berobogott egy E10, amire még pont kényelmesen felfértünk, s expressz sebességgel kivágtatott velünk a repülőtérre. Háromnegyed kilencre már a Sabihán voltunk. Kerestünk egy nyugisabb helyet, s berelaxáltunk a hajnali indulásig.
A repülő hajnali 04:40-kor indult. A várakozás ilyenkor mindig nagyon hosszú, de valahogy „gyorsan” elmegy az éjszaka: érkezéskor vsz. nagyon izgatott vagyok, induláskor meg már túlságosan fáradt, s élményekkel telített. A repülőút eseménytelen, L. szunyókál, én meg megismerkedek B.-tel, aki az ELTÉN nyelvi lektor. Unalmamban épp az anamuri buszjegyünket nézegettem, mikor B. megszólított, s kedvesen megkérdezte: „Ti voltatok Anamurban?”
„Igen, voltunk”…s innentől kezdve peregnek a szavak, a percek, s a beszélgetés életre kelti az álomszerű valóságot.
Reggel hat óra, Pozsony felett hatalmas, háromrétegű felhőzet. Leszálláskor mintha tejszínhabon vágnánk át magunkat, ennek ellenére a landolás makulátlan.