Olvasásra felkészülni, íme egy terjedelmes ciprusi beszámoló, melyet köszönünk Norbinak. (BPRNR)

Előjáróban az utunkról és a beszámolóról: Nem a lehető legolcsóbb megoldásokat, hanem a legjobb ár/érték arányokat próbáltuk megtalálni. Az írásnál nem feltétlen a mindenki által két perc kereséssel megtalálható adatokra szorítkoztam, ez inkább egy napló az ottlétünkről, ezért ilyen hosszú és ezért van benne az ami. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy van benne jó pár olyan információ, ami érdekes lehet annak, aki Ciprust (és Pisa környékét) választja valamikor egy low-cost nyaralás helyszínéül.

2012. 09. 30. 08:10. BUD-LCA, HA-LPE, LF kb. 90% 10.990 Ft
Reggel 6.00, érkezés a parkolóplázába, kocsi leparkol, egy útitársra még várunk, nem jött meg, telefonja kikapcsolva, jófej. Az adminisztrátor srác a papírmunkánál kérdezte, hogy hova megyünk? Ciprusra. És mikor jövünk, vasárnap? Nem, pénteken. De az, hogy lehet, pénteken nincs járat Ciprusról. Mindegy is, mert Pisából jövünk. Itt szegényem már elvesztette a fonalat, nekem meg nem volt kedvem magyarázni.
A check-in pultnál tömeg, legalább húsz percig állunk mire sorra kerülünk. Viszont addig láthatjuk, ahogy az EL AL délelőtti járatához elkezdik összepakolni a külön biztonsági ellenőrzőpontot. Vajon ilyen lesz februárban is, mikor megyünk a Wizz-zel? A szeku után már csak rövid várakozás, buszozás a géphez. Nagyon örültem mikor megláttam a lajstromjelet, azért nem lett volna olyan jó három órát utazni az újabb, kisebb lábterű székezéssel.
Felszállás után nagy visszafordító, 180 fokos kör, szépen lehetett látni a repteret. Az út eseménytelen, a kapitány egyszer szólt az utasokhoz Antalya felett, az utazóközönség legnagyobb százaléka: nyugdíjas turista.

Leszállás után névtáblával várt a CTT Car Rentaltól Mr. Demetris, akivel az egyik széken rendeztük el az elrendeznivalót. Eredetileg egy Ford Focust béreltünk 190 euróért öt napra, de időközben rájöttünk, hogy bőven elég egy kisebb kocsi is kettőnknek, így még otthonról kértük, hogy módosítsa egy Honda Jazz-re a foglalásunkat. Korrekt módon állt a cseréhez Demetris, holott megtehette volna, hogy nemet mond, hisz’ először ugye a Focust kértük. A papírmunkánál derült ki, hogy extra jófej, mert a Honda helyett egy automataváltós Mazda Demiot kaptunk, ami ugyan kicsit öregebb, mint a Jazz, de van egy bazi nagy raktere és egy, a kategóriájához képest bivaly motorja. A vezetéstől eleinte féltem, minimális baloldali tapasztalatom volt korábbról, de a kezdeti bénázások után elég hamar belejöttem. Csak néha, stresszhelyzetben töröltem meg az ablakot indexelés helyett.
Az első nap a török oldalon volt a szállásunk, ezért a reptérről egyből Nicosia és a határ felé vettük az irányt. Az átkelőnél semmilyen sor nem volt, összesen egy autó állt előttünk. A határátkelésről annyit, hogy sokat olvastam a fórumon és más helyeken is, hogy külön lapra kérik sokan a pecsétet. Ennek a miértjét akkor és azóta sem értem, én, mint EU állampolgár a hatályos törvények szerint, akkor és annyiszor megyek át azon a határon, amikor és ahányszor kedvem tartja. Ezért természetesen az útlevélbe kértem és kaptam a pecsétet, nem is volt semmilyen probléma belőle sehol, biztosítást az útlevél-ellenőrző ponttal szemben lehetett venni, három nap 20 euró .

A határt 14.00 körül értük el, terv szerint Kyreniába mentünk volna a nagy, hegyoldalon lévő TRNC-zászló érintésével. Sajnos a zászlót nem sikerült megtalálni, illetve az elvileg oda vezető út egy sorompóval és fegyveres őrrel volt lezárva. Ha valakinek mégis sikerült bejutni oda, akkor elmondhatná, hogy hogyan, mert a Google Earth-ön viszont láttam ott készült képeket. Mindegy, a kilátás Kyreniáig részben kárpótolt a veszteségért.
Kyreniában a vár mellett parkoltunk, egy kedves olvtárs szomorú példáján okulva megkérdeztük a szomszéd étterem pincérét, hogy parkolhatok-e ide? Integetett, hogy persze. Kicsit bizalmatlan voltam, de minden rendben ment. A kikötői sétálgatás közben, mivel addigra már jócskán megéheztünk, kitaláltuk, hogy eszünk egy igazi, török dönert. Na igen, de hol?

A kikötőben ugyanis csak rendes éttermek voltak, mi pedig azt a helyet kerestük, ahol a helyiek esznek, avagy a pesti Szerájt. Miután sehol nem láttunk ilyesmit, gondoltam magamban bunkóság ide, bunkóság oda, megkérdezem az egyik étterembe invitáló pincért, hogy ugyan ide nem ülnénk be, de igazán segíthetne minket a konkurenciához irányítani. Legnagyobb megdöbbenésünkre körülbelül öt percen keresztül magyarázta, hogy itt jobbra, igen ott van egy, de az nem olyan jó, inkább menjünk el a kaszinó mellett balra fel, még egy sarkot be, na az az igazi. Elképedve álltam, ehhez azért nem szoktam hozzá. Egyébként ez az elképesztő kedvesség fogadott mindenhol a török részen, maximális csodálatomat kiváltva. A tanácsot megfogadva rövid keresgélés után meg is találtuk a helyet, ahol kértünk két dörnert (sic!) elvitelre, támaszkodva a pesti tapasztalatokra, hogy majd kapunk egy-egy „tekercset” a kezünkbe és azt majszoljuk séta közben. Hát tévedtünk. 14 líráért hoztak két akkora adag ételt mint a fél karom, mellé savanyúságot, pepperónit és mindkettőnknek 1-1 doboz ayrant. Miután röpke egy óra alatt sikerült túl lennünk az irgalmatlan adag vacsorán, a korán kelés és a rengeteg étel megtette hatását, kezdtünk álmosodni. A szállásunk viszont Nicosiában volt, ezért újra autóba ültünk majd irány a kettéosztott főváros.

Bahar és családja az airbnb oldalon hirdeti hatalmas lakásuk egyik szobáját éjszakánként 35 euróért, ami Nicosia szállodáihoz mérten igen olcsó ár, legalábbis amikor mi néztük semmi számunkra elfogadhatót nem találtunk 50 euró alatt. Baharék a központtól viszonylag messze, nagyjából fél óra sétára laknak egy cirka 120 m2-es házban, ahol a vendégszobát kapjuk mi. Megérkezéskor nagyon kedvesek, kellemesen eltársalgunk, tökéletes angolsággal beszélnek. Török occupacy ide vagy oda, Baharék csemetéje bizony heti hat görög órát is vesz az általánosban, ahova jár. Ebből és persze a beszélgetésből az derül ki, hogy a felvilágosultabb rétege a társadalomnak természetesen egyesülés párti. Reméljük a legjobbakat!
A lakásból még elsétáltunk a legközelebbi boltig, ahol viszont már senki nem beszél angolul, a szénsavas vizet öt perc pantomim és sziszegés után sikerül elmagyaráznom, nagy büszkén kapunk is a raktárból két üveggel. Rögtön az üzletből kilépve nagyot kortyolnánk, amikor kiderül, hogy szénsavasnak ugyan szénsavas, meg a külleme is vízre emlékeztet, viszont a belbecs valami iszonyú gejl lötty, alig bírjuk azt az egy kortyot is lenyelni. Visszavinni persze már csak udvariasságból sem visszük vissza, ráadásul elmagyarázni is nehéz lenne a problémánkat. Tanulópénz. Szerencsére Baharnál volt kisüveges víz, illetve felvilágosított minket, hogy másnap hol tudunk valódi savas vizet venni.
Esti fürdés közben „kis” intermezzo, egyszer csak vaksötét lesz a fürdőszobában. Lelki füleimmel már halottam a becsapódó bombákat és a géppuskatüzet, gondolván a viszonylag közeli szíriai konfliktusra vagy, hogy mégsem mindenki egyesüléspárti, de Bahar szólt, hogy elment az áram, havi egyszer van ilyen, pont rosszkor jöttünk, de csak pár perc, max fél óra. Ez volt fél kilenckor. Tízig vártunk a romantikus gyertyafényben, hogy hátha, majd kidőltünk. Másnap mire felkeltünk Baharék már sehol, erről szóltak előző nap, hogy ők már reggel hét körül indulnak, de ne zavartassuk magunkat, érezzük otthon magunkat, mikor elmegyünk csak csapjuk be az ajtót magunk mögött. Magyar fejjel elég nehéz hova tenni ezt a bizalmat, irigylem őket. Szóval a házigazdák már sehol, viszont hagytak nekünk a konyhában bőséges reggelit, a legjobb házigazdák, akikkel valaha találkoztam.

Másnap fél tíz körül már kifelé tartottunk a városból, de még gyorsan elmentünk a szupermarketbe, ahol bebizonyosodott a sejtésünk, hogy Cipruson bizony nem divat a savas víz. Tehát ha valaki szénsavas víz-függő, mint mi, akkor készüljön fel arra, hogy egész Cipruson (legalábbis mi) a paphosi Lidlön kívül sehol nem találtunk fél literesnél nagyobb kiszerelésben ilyen vizet.
Az aznapi program a Karpas-félsziget bejárása volt, pontosabban a Kantara-kastély majd fel egészen a félsziget legtávolabbi csücskéig. A kastély felé megálltunk Ciprus néhány védett strandja közül az egyiken, ahol végre első ízben egy kicsit bementünk a vízbe, illetve láttunk néhány, teknőstojást védő fémkosarat, amelyek alatt rejtőztek a tojások. Magát a kastélyt körülbelül két óra autózás után értük el, ebben benne van egy jó tíz kilométeres szerpentin is. A kastélyba a belépő 5 líra. Tudni kell, hogy ez a kastély egy hegyen van, autó nélkül, legalábbis a hozzánk hasonló lustaságoknak, lehetetlen megközelíteni, pár autó volt csak, az ott lévő biztonsági őr/pénztáros mégis olyan kedvességgel és széles mosollyal adta át a jegyeket, mintha az öt líra tízszeresét adtam volna ajándékba. Néhány lépcső megmászása után elénk tárult a kilátás, a török oldal egyik legmagasabb pontjáról. Nem volt olyan rossz látni magunk előtt és mögött az utat, amin jöttünk és továbbhaladunk, illetve jobbra és balra a tengert. Némi bámészkodás és piknik után vissza az autóba, irány a sziget legkeletibb pontja.

Egészen az András apostol templomig, amit délután négyre értünk el, kétsávos aszfaltozott út vezet, egyre gyérebb forgalommal, az utolsó harminc km-en már sehol egy kocsit nem lehetett látni. Az utolsó szakaszon útjelző jelezte, vigyázzunk, mert vad szamarak természetes élőhelyére érkezünk. Jót mosolyogtunk magunkban az anakronisztikusnak tűnő táblán egészen az első száz méter megtételéig, amikor is az út közepén egy magányos szamarat nem láttunk álldogálni. Láttam már vonuló birka-, sőt tehéncsordát is közúton, de ez valami egészen szürreális volt. Miután padlófékeztem és szájtátva bámultuk a jelenséget, a szamár elkezdett közeledni felénk. Nem tétovázva, nem le az útról, hanem egyenesen, határozottan az autónk felé. Miután odaért, egyszerűen megállt az ablak mellett és csak bámult befelé. Bevallom, kicsit féltünk a jószágtól, ezért felhúztuk az ablakot és szép lassan továbbmentünk. A tükörből láttam, hogy a szamár, ahogy elindulunk, megfordul és végig követ minket a szemével. Nem vagyok különösebben meggyőzve a természetfeletti dolgok létezéséről, de az egész jelenség valami hihetetlen hátborzongató volt, soha nem tapasztaltam semmi hasonlót.
A templom után az utolsó hat-hét kilométeren már nincs aszfaltozott út, innen egy földút visz tovább. A számtalan leírásban olvasható, „ide csak 4X4-es dzsippel lehet bemenni” infó természetesen hülyeség, simán be lehet menni sima kocsival, csak ésszel kell vezetni.
A csücsökben marsi táj fogadott minket, az egész parton alig volt valami növényzet. Gondolom ez a sós víznek és a szélnek köszönhető, a vízből kicsapódó só vastag rétegekben állt a kövek mélyedéseiben. A sziget legvégében két hatalmas zászlót, egy törököt és egy észak-ciprusit fújt a szél. Egészen sötétedésig maradtunk, nem lehetett betelni a látvánnyal.
Hat óra körül indultunk szálláshelyünk felé, ami elég messze volt onnan, 150 km-re, Ayia Napa mellett, Protarasban, tehát még egy komolyabb vezetés várt rám. Az út már eseménytelen, bár fárasztó volt, határ Ammochostos után, ahogy írtam is, útlevéllel semmi gond, megkaptam a kilépő pecsétet, viszontlátásra. A szállásunk a Seagull Hotel Apartmentsben volt, közepes szobácska, teljesen felszerelt konyha, fürdő, terasz, légkondi, 24 euro/éj.

A harmadik nap terv szerint végre valahára a pihenésről szólt (volna), ennek fényében reggeli a teraszon, kicsekkolás, majd irány a napfényes Ayia Napa. Megérkezés után vettük észre, hogy az interneten talált Yellow Submarine-ra a jegyek a netes értelmetlen 30 euro helyett mindössze 5 euróba kerülnek a helyszínen, a hajó pedig 10 perc múlva indul. Előzetes terv felrúg, irány a kikötő. A hajó lényege, hogy valamilyen furmányos megoldással megoldották azt, hogy ahol normális esetben a tőkesúly szokott lenni, ott egy hosszú kabin van, üvegablakokkal az oldalán és miután ez az egész a víz alatt van, páratlan kilátásban lehet része a lent utazónak. Nyugodt, hullámmentes tenger esetén. Ebből gondolom már ki lehetett találni, hogy a víz minden volt, csak nyugodt és hullámmentes nem, úgy rázta a kis lélekvesztőt már a kikötőben, mint éhes pitbull a reggeli húscafatot. Szintén sejthető, hogy a tengeribetegség és én viszonylag közeli ismerősök vagyunk a fenti feltételek teljesülése esetén, tehát a hajóra lépéstől számított második percben már némán könyörögtem Poszeidonnak, hogy kicsit nyugtassa meg a vizet, amint partot érek, hatalmas áldozatot mutatok be neki, csak könyörüljön rajtam. Úgy néz ki épp más dolga volt, mert a víz nyugodtabb nem lett, de legalább az eredeti indulási időhöz képest még negyedórát ácsorogtunk a kikötőben ki tudja miért. Egyszer csak végre meglódult a hajó, összeszorítottam a fogamat, hogy azért se fogok szégyenben maradni, nézzük a kilátást. Na, ez volt az igazán nagy hiba, mert az odáig rendben van, hogy tudom magamról, hogy ha látom, hogy mi van magam előtt, akkor jobban szoktam lenni, az viszont nem szerepelt a tervben, hogy ezek az ablakok úgy vannak kicsiszolva, hogy kvázi nagyítóként működjenek, azaz a maradék térérzékelésemet is hazavágják, azt a kényszerképzetet ébresztve bennem, hogy körbe-körben megyünk a víz alatt egy levegőtlen teknőben. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy közepesen nagy sebességgel kirontsak a fedélzetre, ahol egy padra leheveredve remegtem végig a következő másfél órás kéjutazást, amiben szerepel egy famagustai kirándulás és némi fürdés, persze a Kraken környékén a hullámokból ítélve. A famagustai kirándulás egyébként annyiból állt, hogy nagyon messze, épphogy látótávolságra megálltunk a várostól, húsz másodpercig hadart a kapitány arról, hogy mi is az, mi történt, illetve, hogy le van zárva, majd teljes gőzzel vissza a görög felségvizek felé. Gondolom nem teszik annyira boldoggá a török oldal rendfenntartóit ezek a turistahajók. Becsületemre legyen mondva, nyilván tudtam erről a gyengeségemről, de egyrészt reméltem, hogy nem leszek ennyire rosszul, másrészt meg kíváncsi is voltam. Sajnos nem sült el túl jól, de akinek nincs ilyen baja, az valószínűleg jól szórakozik, öt eurót mindenképp megér.

Másfél óra tortúra után végre kikötöttünk, remegő lábakkal vonszoltuk el magunkat a kocsiig, hogy a pár percnyire lévő Greko-fokhoz autózzunk. Az ottani látvány, mind az erózió által kivájt barlangok, mind a hatalmas rádióantennák kárpótoltak minden szenvedésért, gyönyörű látvány. Rövid ott tartózkodás után már tényleg itt volt az ideje a fürdésnek, irány a strand. Napernyő és az napágy darabja 2,5 euro, tehát két ember 7,5-ért tud napozni. Illetve persze ingyen is lehet, egyáltalán nem nézik rossz szemmel azt aki leteríti a saját pokrócát a homokba, arra viszont udvariasan megkértek egy családot, hogy a saját napernyőjüket legyenek szívesek ne használni. A strand remek volt, dacára az októberi dátumnak 25 fokos kellemes, kristálytiszta víz fogadott, a nap hátralevő részében, snorkellezés, pancsolás, alvás.
Sötétedés előtt nem sokkal hagytuk el a tengerpartot, a nyaralásunk egyetlen fancy étkezését terveztük, halat szerettünk volna, mégpedig helyit, sütve. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez a látszólag nagyon egyszerű kérés másfél órás autókázáshoz és kérdezősködéshez vezet. Bezzeg ha gyorskaját, english breakfastöt, vagy fagyasztott importhalat akartunk volna enni. Az más, abból volt annyi, mint égen a csillag. Ayia Napán és egyébként is az egész környéken végig az volt az érzésem, mintha egy nagyra nőtt Siófokra kerültem volna, pont ugyanaz a giccsparádé mindenhol diszkók, gyorséttermek, „utazási irodás” nyaralók. Amivel egyébként semmi bajom, csak nekem ne kelljen ott lennem.
Nagy nehezen a kikötőben találtunk egy helyet, távolról sem a legolcsóbb, de akkor már úgy voltunk vele, márpedig mi halat fogunk enni, kerül, amibe kerül. Végül felszámolták valami turistamenünek a vacsoránkat, így kettőnkre sörrel együtt fizettünk 30 eurót a Bulldog Restaurant Pubban. Ezután újra autóba ültünk, cél a következő szállásunk a Larnaca melletti Perivoliában található Marios Apartments volt, ahova este kilenc körül érkeztünk. Dacára a booking.com-on található információnak, miszerint éjfélig lehet becsekkolni, a recepciós már türelmetlenül várt, majd a kétperces szobaátadás után el is tűnt, így nem tudtuk neki jelezni, hogy a zuhanyból sehogy sem tudunk egy hegyi pataknál melegebb vizet előcsalni. Ez a probléma másnapra sem tűnt el, így hát a csapból „zuhanyoztunk” amiben fura mód viszont volt meleg víz.

A negyedik nap ismét egy hosszabb utazást tartogatott, Larnaca mellől egészen Paphosig utaztunk, útközben két megállóval, nevezetesen Kourion romjainál és Petra tou Romiounál, avagy Aphrodité szülőhelyén.
Kourion remekül ki van táblázva, egyértelmű az út az autópályáról. A belépő 1,7 euró. A szabadtéri múzeumban megtalálható néhány kora középkori rom, köztük egy nemrégiben felújított görög színház, kellemes időtöltés a múlt árnyékában. Az útikönyvek szerint ide korán kell érkezni, hogy elkerüljük a nagy tömeget. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, mindenesetre így, október elején már csak húsz-harminc ember volt az egész helyen. Nézelődés után irány Aphrodité szülőhelye. Ez, Kourionnal ellentétben már nincs olyan remekül kitáblázva, illetve ki van, de csak mint Petra Tou Romiou, tehát azok akik hozzám hasonlóan nem emlékeznek erre a verzióra, ezt kövessék. Maga a hely gyönyörű, több kilátóhely is van az út mentén, ahonnan remek képeket lehet lőni, illetve egy helyen le lehet menni a sziklákhoz is. Itt, október ide vagy oda, rengeteg ember volt, napozók, strandolók, esküvői fotót készítők és milliónyi turista, el sem tudom képzelni mi mehet itt főszezonban. Kialakított strandról itt nem beszélhetünk, a víz pillanatok alatt mélyül, pár lépés után már többméteres mélység felett tudunk úszni.
Innen még nagyjából egy óra autókázás után (ebben benne van egy minimál tévelygés is) értük el szállásunkat Paphosban. A Hilltop Garden Paphos nyugati végében található, egy nagyobb szálloda, medencével, étteremmel, társalgóval. Itt 28 euró volt egy szoba/éj, viszont a szoba.. Ha az embernek csak szeme lenne, akkor semmi kivetnivalót nem találna, sőt. Frissen festett falak, a fürdőn is látszik, hogy újak a csempék, egy nagy háló, nappali, terasz, kis konyha, egyszóval minden adott lenne a boldogsághoz. Igenám, de az embernek van orra is. Más szobát nem próbáltunk, de ez pontosan olyan volt, mintha egy hamutartóban ültünk volna. Hiába a friss festés, a falak, a bútorok ontották magukból a cigifüstöt. Két éjszakát maradtunk itt, azalatt hiába volt nyitva az összes lehetséges nyílászáró, egy cseppet sem segített a helyzeten.
Miután még fiatal volt az idő, elhatároztuk, hogy elmegyünk strandolni. Az egyébként nagyon kedves recepciós elmondta, hogy Paphos egyetlen valamirevaló strandja a Coral Bay, ami még 10 km-re nyugatra van a szállodától. Tehát aki Ciprus eme szegletébe érkezik, az lehetőleg ne a város keleti környékén szálljon meg, különben sokat fog buszozni. Vagy keveset strandolni.

A Coral Bay-i strandról először nem hittem el, hogy ez az, Ayia Napa kilóméter hosszú homokfövenyi után furcsa volt a széltében és hosszában is egyaránt apró partszakasz, ahol mindössze két strand árválkodik. A napágy és az ernyő ugyanúgy 2,5 euró/nap, a víz melegebb, de zavarosabb, snorkellezni esélytelen volt. Egészen sötétedésig maradtunk, majd némi vacsora után ájultan zuhantunk az ágyba.
Az utolsó Cipruson töltött nap főszereplője az Akamas-félsziget volt. Elsőnek a szállástól 20 km-re található kanyont, az Avakas Gorget vettük célba. A félszigetről tudni érdemes, hogy ez Ciprus utolsó beépítetlen és turistáktól viszonylag nyugodt része, ennek fényében a félsziget nagy részét elfoglaló nemzeti parkban nincs egy méter aszfaltozott út se, csak jobb és rosszabb minőségű földutak. A park bejáratától még 5 km-ert kell vezetni egy viszonylag jobb fölúton, az igazi veszélyt nem is a kátyúk és az éles kövek jelentik, hanem a 4X4-es dzsipekkel randalírozó „túravezetők”, akik mindenféle felelősség és odafigyelés nélkül nyomják padlóig a gázt, csinálván a showt az utastérben zötykölődő turistáknak. Ja, hogy közben te a személykocsiddal próbálsz lavírozni? Bocsi. Erre a területre egyébként már tényleg csak a nagyon rutinosak hajtsanak be személyautóval, párszor gondolkodtam, hogy vajon ezt az emelkedőt meg tudom csinálni egy mezei kocsival? Persze megtudtam, de gyengébb idegzetűek inkább üljenek be egy ilyen túrára/béreljenek egy 4X4-est.

A kanyonnak két parkolója van, egy nem sokkal az aszfaltút vége után, egy pedig közvetlen a gyalogút kezdeténél. Én persze „kihaénnem” üzemmódba kapcsoltam és levittem az autót a közelebbi parkolóba, de nem lettem volna alváz vagy felfüggesztés a kis Mazdán, ezt a kocsit nem ide találták ki, na. A belső parkolótól öt perc sétára kezdődik a kanyon, vizes, saras, néhol szűk, tehát itt, ha végig akar menni az ember az érdekes részen, akkor be fogja koszolni magát, így készüljön, viszont a látvány és az élmény mindenért kárpótolja. Persze nem olyan, mint a 127 órában, de nem is kell olyan eseményekre felkészülni. Nagyjából húsz perc eljutni a kanyon legszebb részeibe, tovább is lehet menni, de ott már nincs túl sok érdekes. Visszabaktattunk a kocsihoz, kicsit nézelődtünk még a tengerparton, majd beütöttük a GPS-be következő úti célunkat, Aphrodité fürdőjét. Furcsa módon a navigáció nem visszavezetett minket az aszfaltútra, hanem a félsziget belsejébe, az ottani földutak felé irányított. Kalandvágyból kipróbáltuk, hát megérte. Igaz, hogy 30 kilométert két óra alatt tettünk meg, de a táj, amin keresztülmentünk, végig lélegzetelállító volt. A fürdőig a tengerparttól az egyik legmagasabb ottani csúcson át, komoly szintkülönbséget leküzdve vitt a földút, ami már nem is 4X4-esek, hanem inkább a buggy-k terepe. Meg persze a Mazdáké. Aszfalt, szalagkorlát, tábla persze sehol, tehát felkészülten, türelmesen, lassan kell végigmenni az úton, cserébe nem mindennapi élmény a jutalom.

A földút a céltól két kilométerre torkollik be egy nagyobb útra, onnan már percek alatt el lehet érni a fürdő parkolóját. Maga a fürdő egy botanikus kertben van, a belépés ingyenes. Mi mást nem néztünk meg, ha jól láttuk, akkor volt valami állatsimogató is, legalábbis a zajokból ítélve. Persze, hogy az mit keres egy botanikus kertben? Na mindegy. Maga a fürdő szóra sem érdemes, mi és meg Aphrodité is jobban járt volna, ha inkább a szülőhelyén marad, mert ez egy kis pocsolya, amibe csordogál némi víz, teljesen érdektelen, öt perc múlva már ismét a parkolóban álltunk. Miután a túrázást aznapra letudottnak éreztük, ezért az Akamas további csodái helyett inkább strandolni indultunk az útikönyvből lesett Polis partjaira. Sajnos az információk felemás igazságtartalmúnak bizonyultak, mert strand ugyan volt, de nyoma sem volt a könyvben írt fekete durva homoknak, viszont öklömnyi kövek voltak bőven és a víz is nyakig ért az első lépés után, így nem nagyon forszíroztuk a dolgot, egy közepes polisi gyros (itt már kicsit másak az árak, 5 euró egy gyros) elfogyasztása után inkább visszamentünk a Coral Bayre. Itt egészen délután fél hatig napoztunk, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a szállásra mentünk, hanem elhatároztunk, hogy bepróbálkozunk a Királyok sírjánál (Tomb of the Kings), hátha nyitva van még. Mire odaértünk már csak a biztonsági őr volt ott, ő is épp zárta a kaput, hatig vagyunk nyitva, de gyertek, még befértek, kifelé meg úgyis ki tudok jönni. És valóban, mert kifelé ugyanolyan reteszes kapu van, mint például a vidámparkban, azaz kifelé enged, de befelé nem. Mire beértünk már javában alkonyodott, pár ember bóklászott még, de ők is inkább kifelé, így született pár remek fotó az üres sírkamrákról a naplementében.
E végső túra után már csak a hamutartó várt ránk, összepakoltunk, majd korán ágyba bújtunk, holnap reggel indul a gép!

2012. 10. 05. 07:10. PFO-PSA, EI-EFF, LF.  40%, 16 €
Fél ötkor kelés, hűséges Mazdánk utolsó útja a szállástól bő félóra útra található Paphos International Airportra vezet. Hat előtt nem sokkal a reptéren, csomag felad, becsekkolás, majd váróterem. A miénkkel majdnem egy időben Thesszalonikibe induló géphez hatalmas sor, teltház gyanú. Bezzeg Pisába annyira nem nagy a készülődés, az a pár ember aki ott lézeng se nagyon áll sorba, csak amikor már a gate agentek is elfoglalják a helyüket. Nincs sok ember, cserébe a one bag policy megértése nagy gondokba ütközik, a megjelent hetvenvalahány ember nagyjából fele (!) próbált két vagy három táskával felszállni, néhány ruhadarab ott is maradt a szigeten. Géphez gyaloglás, ennyi utasnál sokat nem kellett küzdenie senkinek a kinézett helyéért, viszont nem volt egyik sor sem lezárva, amit furcsállottam, ilyenkor emlékeim szerint terelgetik az embereket ide-oda a gépben. Összesen egyvalakit kértek meg, hogy üljön a vészkijárat mellé.
A Pisai „kitérőt” egyrészt az ár (sokkal olcsóbb volt így jönni, mint direkt haza) indokolta, másrészt, ha már van lehetőség ilyesmire, akkor miért ne? Maga az út eseménytelen volt, viszont életemben most találkoztam először nemhogy kedves, de figyelmes, segítőkész Ryanair-utaskísérővel.  Egy brit srácról van szó, nagyon úgy tűnt, hogy ő tényleg élvezi a munkáját, nem csak munkaköri kötelességből mutogatja a PSA – Firenze buszjegyeket, hanem mert tényleg el akarja adni őket, mindenesetre fura volt ez a hozzáállás az ír cégtől.
A menetrendhez képest 35 perccel korábban érkeztünk a reptérre, a városba induló vonat pont elment, így kisétáltunk a buszokhoz, az egy perccel az érkezésünk után indult is. Miután az esti géppel indultunk haza, ezért a terv egy nagyon gyors toszkán villámlátogatás volt Firenze és Pisa főszereplésével. Biztonsági okokból úgy raktuk össze a programot, hogy leszállás után bemegyünk Pisa pályaudvarára, onnan átvonatozunk Firenzébe, körbenézünk, majd vissza Pisába. A reptéri busz (jegy a sofőrtől 1,5 €, ellenőr nem volt) 10 perc alatt a pályaudvarhoz ért, ahol láttuk, hogy van egy vonat Firenzébe, 8 perc múlva indul. Ezalatt a nyolc perc alatt sikerült megtalálni a csomagmegőrzőt, leadni a csomagot, nekik lefénymásolni az útlevelem, kifizetni a csomagot, visszarohanni a pénztárhoz, jegyet venni és felszállni úgy a vonatra, hogy az ajtó már csukódott mögöttünk. A korai kelés miatt az utat végigaludtuk, egy óra pár perc alatt értünk Firenzébe. Erre a városra tényleg nem elég még rohanós tempóban sem egy nap, az a fél, amit mi töltöttünk ott meg aztán végképp nem, maximum arra jó, hogy kicsit megérezzük a város lüktetését. A kötelező látnivalókat is csak kívülről néztük meg, a Dóm kupolájába fel akartam mászni, de a nyolc eurós jegy, plusz a végeláthatatlan sor kedvemet szegte. Máskor soha nem gondolkoznék el nyolc euró kifizetésén egy ilyen élményért, de akkor úgy voltam vele, hogy időnk sincs sok, sokan is lennének, majd legközelebb. A pisai járat megszüntetését tudva, most már nem gondolom ilyen jó ötletnek, de majd lesz még valami valahogy. Firenze szép és tiszta város képét keltette, gyönyörű épületekkel, a Dóm lenyűgöző méreteivel és kidolgozottságával, a Palazzo Vecchio a szobraival tett ránk nagy hatást. Dávid sajnos szintén nem fért bele az időnkbe, így azt nem tudom véleményezni. Ami kilógott a sorból, Firenze egyik (ha nem A) legismertebb jelképe a Ponte Vecchio. Lehet, hogy a mi elvárásaink voltak túl nagyok, de megnéztük a hidat messziről, megnéztük közelről, átmentünk rajta, de a katarzis elmaradt.

A pályaudvar felé haladtunkban észrevettünk egy hosszú sort, ami az egyik kis utcából kanyargott elő. Előrementünk megnézni, kiderült, hogy egy szendvicses volt, ahol életünk egyik legfinomabb szendvicsét ettünk. Már itthon néztünk utána, hogy a szendvicsező neve I Due Fratellini, és 1875 óta van nyitva, a hét minden napján. A vonatunk 15.00 óra körül indult Pisába, szinten egy óra, szintén végigaludtuk.
A pisai pályaudvartól durván húsz perc séta a Csodák tere. Magától a tértől (főleg a Ponte Vecchio után) nem vártam sokat, gondoltam, hogy az itt készült képek is csak jól lettek fényképezve, de igazából nem lesz egy nagy durranás, az emberek is igaziból a „hype” miatt jönnek ide. Ehhez képest kellemesen csalódtam. A torony tényleg ferde, sokkal ferdébb, mint gondoltam, a tér többi része is nagyon szép, főleg a keresztelőkápolna. Nem nagyon részletezem, erről a helyről aztán tényleg mindenhol megtalálni az összes lényeges infót, mindenképp megéri elmenni, nem csak hype van, tényleg gyönyörű az egész, azzal együtt, hogy pár óra alatt végig lehet járni az egészet, még akkor is, ha mindenhova bemegyünk.
A tértől a vissza a pályaudvar felé az egyik első étterem a Trattoria Toscana, ide ültünk be vacsorázni. Az árak, legalábbis a többi olasz kirándulásunkhoz mérten olcsóak, hét euróba kerül egy tányér carbonara, az adag is szép nagy. Vacsora után elindultunk a pályaudvarra, felvettük a reggel lerakott csomagot, majd irány a reptér.

2012. 10. 05. 22:25. PSA-BUD, EI-EFB, LF.  100%, 22 €
A Forli – Budapest járat után egy újabb, aminek a megszűnését nem értem. Habár azzal is, ezzel is csak egyszer volt szerencsém utazni, az is és ez is csordultig tele volt, egy gombostűt nem lehetett leejteni, az összes priority ülés is elkelt. A gyalogos beszállítás után még legalább negyedórát álltunk mire az összes félművelt embertársunknak sikerült felraknia a kézipoggyászát. Emiatt és gondolom a fáradtság miatt is a személyzet elég ideges volt, a főstewardess a tízedik percben konkrétan elkezdett üvölteni a mikrofonba, hogy ha nem tudunk azonnal elindulni, akkor két órát itt kell maradnunk és ehhez neki semmi kedve. Ezt többször is elismételte, majd miután ennek se volt hatása, végigment a soron is aki bénázott, annak a kezéből kivette a bőröndöt, majd betuszkolta a csomagtartóba, ami nem fért fel, az ment a hátsó ülések mögé, ülések alá. Negyedóra késéssel felszálltunk, az útról nem nagyon vannak emlékeim, a felszállás után két perccel már aludtam is. Valószínűleg tényleg nagyon elegük volt már a napból, mert a késés dacára öt perccel hamarabb szálltunk le. A csomag felkapása után hívtuk a parkolóplázát, percek alatt ott voltak, negyed kettőre már otthon is voltunk.
Összességében egy tartalmas és izgalmas hetet tudunk magunk mögött, a sziget nagyon tetszett és előbb-utóbb biztosan visszatérünk valamikor!