Ejtsd: olá előtt olá :) Azaz a spanyol földre lépes előtt még el kell vegyülnünk a román utastársaink között.
Idén másodszor is nekivágtunk egy romániai útnak, a végcélunk most is Spanyolország volt, a szomszédoknál csak a budapestinél olcsóbb Váradis jegyeket kívántuk kihasználni.
Márciusban csak a buszig jutottunk, ami már el sem indult a temesvári előtér betonján, helyette megnézhettük Arad „méltán híres” legelőjét, ahonnan ha kalandosan is, de eljutottunk napfelkeltére Barcelonába.
Reménykedtünk, hogy másodjára már hiba nélkül el tudunk repülni a katalán fővárosba. (Spanyolország iránt érdeklődőknek: Temesvárról Valencia is elérhető egész jó áron) A repülés lényegesebb részeit egy másik posztban foglalom majd össze, először a román állampolgárok társaságában történő utazás tapasztalatairól írnék. Előre bocsátom, hogy semmi előítéletem nincs feléjük, évekig éltem a román határ mellett, ismerem őket, tisztában vagyok az alap szokásaikkal, habitusukkal, de hátha másnak érdekes olvasnivalóval tudok szolgálni :) Ráadásul a márciusi nyűgös utamon meg is emeltem a nem létező kalapom előttünk, mert mindenféle hiszti nélkül, példaértékűen viselkedve tűrték a megpróbáltatásokat. Most viszont más volt a minta :)
Foto: sebbyx89
Rögtön az elején feltűnt, hogy most szemmel láthatóan több (a múltkor nulla) sokszoknyás, fejkendős, fehérzokni-szandálos roma asszony vár bebocsátásra az Úr check-in pultjánál. Régen az ilyenek kínálták a piacon a frottír fehér zoknit, a kamionról lesett Orbitot, „szászűtvenért” az Eurostar és Takt „kiadó” kazettáit és a minőségi ruhákat. („Próbámádám”)
A reptérre érkezésünkkor már javában zajlott a pultos alkudozás, így a sor hátsó harmadában álltuk végig az első procedúrát. Két helyen osztották a lapokat, de nem igazán haladt a sor. Viszont egyre több hangosan szentségelő, magát már utasnak képzelő román haladt el mellettünk, mint kiderült a WizzAir túlsúly beszedő osztályát kellett felkeresniük, ha beszállókártya birtokosok akartak lenni.
Ugyebár papíron már régóta léteznek a szigorú csomag szabályok, e-mailben már a Wizz is kemény...:
„A Wizz Air komolyan veszi a feladandó poggyászokra és a kézipoggyászokra vonatkozó szabályzatát, és azt a repülőtéren szigorúan betartatja. Fenntartjuk a jogot arra, hogy utaztatását megtagadjuk abban az esetben, ha a beszállókapuhoz egynél több kézipoggyásszal érkezik, vagy annak mérete meghaladja a szabályzatban foglalt maximális méretet.”
... de a gyakorlatban még nem igazán realizálódnak a fenyegetések.
Picit igazságtalan is ez a gumiszabály, mert van, akit kegyetlenül büntettek azért, mert 1 centi híján nem fért bele a csomagja az amúgy sokak szerint szűkre szabott keretbe, máskor meg vígan fel lehet szállni 3 táskával is.
A román kollégák azért puffogtak, mert a pultosok permanensen elzavartak túlsúlyt fizetni mindenkit, akinek feladott csomagja meghaladta a 15 kilót. Amikor már olyan pozícióban voltunk, hogy láttuk a mérleget, az alábbi értékeket lestük le: 17, 17, 20, 21, 27!
Többnyire egy mondatnyi próbálkozás után belátták, hogy vagy fizetnek, vagy mehetnek haza, de a 27 kilós csávó különösen zokon vette a +12 kg miatti zaklatást és az ügyintéző különböző felmenőit emlegette, felhívta a figyelmet a saját kapcsolatrendszerére és felvázolta a munkanélküliség riasztó képét a szabályokat betartató munkás elé. (románul nem beszélünk, csak a román-spanyol-katalán nyelvek hasonlósága miatt tudtunk néhány dolgot leszűrni)
Érdekes, hogy ennyire felkészületlenül vágnak neki egy útnak, mert nagyon úgy tűnt, hogy embereink nem szívesen fizetik ki a húzós összegeket. (nálunk jelenleg kilónként 4125 Ft a reptéri mérés után fizetendő túlsúly díj.)
A légitársaság viszont kedveli ezeket az utasokat, mert valószínűleg a repjegyek árának (mi 9000 Ft-nak megfelelő új román lejért vettük csomag nélkül) többszörösét kaszálták egy-egy túlsúlyos utastól.
Nem csak a plusz kilók miatti perkálás volt bicskanyitogató a románok szemében, hanem a hosszú sorok végigvárása is. Kb. 40 perc után egy kisebb csoport úgy gondolta, (2-3 ötletgazda volt, de 10 másodperc alatt csatlakozott hozzá még 8 forradalmár) hogy túl európai lenne végig állni a sort, ezért nemes egyszerűséggel előre mentek és már nyújtották is az útlevelüket. Érdekes módon a honfitársak hang nélkül tűrték a műveletet, nekem sem volt hírértékű ez a viselkedés, és persze kék útlevéllel nem is nagyon szerencsés pattogni az Aeroportul Traian Vuia előcsarnokában…
Viszont a pult mögött ülők sem akkor jöttek le a falvédőről és az arc, akinek a sorába bepróbálkoztak, felállt, s teátrális mozdulattal zavarta vissza őket a sorba. Jobb helyeken persze ilyenkor (vagy inkább a látens priority boardingosok feltűnésekor) büntiből a sor legvégére száműzik a renitenseket.
Az útlevél ellenőrzés európai, a magyar címer láttán angolul kívánnak jó utat. A tranzitban töltött idő eseménytelen és az sem meglepő már, hogy a Dortmundból érkező gépünk landolását konstatáló műsorközlés után 1 másodperccel már 12-en ugranak a kapuhoz sorba állni. Ekkor a kapunyitásig még 40 perc van hátra…
Aztán egyszer csak elindul a beszállítás, a kézipogyós szigor itt még/már nem létezik, boldog boldogtalan rángatja a buszra a csomaghegyeket, ők azok, aki meg sem próbálták jó pénzért feladni…
Az egyik busz az első, a másik pedig a hátsó lépcsőnél parkol le. Az ajtók azonban nem nyílnak, mert az első lépcsőn egy mikrobusszal érkező anyuka cammog fel komótosan. Jó érzékkel megvárták míg felér, amúgy tuti a lépcsőbe préseli a horda. Mi a hátsó buszban várjuk az ajtó nyitást, mikor egyik utastársunk elkezd előbb „higgadtan” majd másodpercről-másodpercre egyre agresszívebben ordibálni, hogy nyissák ki az ajtót, engedjék ki (PB-s?:), le illetve fel akar szállni. Aztán újabb érdekesség az ajtók kinyitása után: a hátsó buszból leözönlő emberek nem az orruk előtt lévő lépcsőn szeretnének a gépbe jutni, hanem átvágtatnak a betonon az első lépcsőhöz, ahol aztán konfliktusba keverednek az első busz, pozícióért harcoló utasaival. A hátsó ajtót igénybe véve, senkitől sem zavartatva jutunk fel a gépbe, utánunk még 10-15 ember jön, a többi 150 elöl küzd….
Az úton a románok feltűnően sokat vásárolnak a kajás biciklit még a parfümök és gumirepülőgépek kínálása után is kitolják, ugyanígy a visszaúton is. Sosem értem meg azokat, akiknek a leülés utáni első mozdulata a széktámla hátranyomása. Szegény személyzet minden cirkáláskor ezzel küzdött, de persze voltak mp3 lejátszó fixáltak és lehajtott asztalkán vacsorázók is szép számmal.
Az eseménytelen út, vajpuha földet érés és tapsvihar után (igen valószínűleg ősi román szokás) csápra álltunk, ami újabb nehezen kezelhető problémát okozott a románoknak, ugyanis a hátsó szekcióban utazó vakok és süketek (bemondták, és látható is volt) kitartóan a hátsó ajtót vették célba. Kicsit kellemetlen volt, az előttem állók hátra felé akarnak nyomulni, én pedig beállok az első ajtó irányába, majd farkasszemet nézünk, amíg nem csökken a tömeg a gép elejéből és nem jönnek rá nagy nehezen, hogy csak egy kijárat van. Egy kellemes séta a gépben, de a látvány megdöbbentő: bár kb. 5x körbejártak az eladott kaják, piák miatt képződő hulladék összegyűjtésére, az üléseken és a folyosón itt-ott eldobott palack, csomagolópapír, újság (szerintem ezek egyike sem a gépen vásárolt termék maradványa) és szétdobált biztonsági kártyák.
Ja, a gépünk 2,5 óra repülés után, a menetrendi visszaindulás előtt majd 1 órával landolt, természetesen a hazaútra készülő utasok már sorban álltak…